Egy zászló fénye

Még mélyül a komor sötétség, és önnön vétkeiből fakadó rettegéstől megkínzott ember vakon botorkál a hideg, kietlen éjben, keresve kétségbeesetten a kiutat az önmaga rakta csapdákból. Süvít a szél a kiköpött káromlástól, rágalmaktól keverve. A közöny, és a gőg dermesztő hidege mar a bőrébe, akár ezernyi viperamarás. A gyűlölet iszonyú magánya taglózza le, akár a tinót mészárosa. Éles ostorként csap szeme közé az önzés hódarája, és a távolban felvonyít az irigység ordasa. Felbukik erőtlenül, és csak a havat markolja, maradék erejével ennyit bír csak suttogni: ”Segíts!!”

S akkor felvillan egy apró fény. Mint egy gyertya lángja. Úgy tűnik, ellobban a vad orkánba, de mégsem. Világít, mint a világítótorony a viharos tengeren. Az ember mozdul. Nyög, és kúszik, akár egy féreg, a ganéjban. De vonszolja magát. Aztán egy újabb gyertya lobban az első mellet. Erősebben, fényesebben. Az ember már térden küzd tovább. Aztán a harmadik gyertya is felragyog, és az ember talpon dacol a dühöngő elemekkel, melyek szívét tépik. Már mosolyog, és a mosoly újabb mosolyokat szül, és a negyedik gyertya fénye összekulcsolt kezeket melegít. Egymást emelik fel a földről, védik a másikat a csillapuló viharban. A szél elhal, a sötétség árnyékokra bomlik, végül teljesen eltűnik. Madarak dalolnak, és egy barlang istállójában, marhák, juhok jászlában felsír egy újszülött.